Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

A lelkészház titkai

 

   A templom elkészültével nekiláttunk a lelkészház rendbetételének. Az egyik alkalommal, amikor a kertkaput csináltuk, és éppen az aznapi munka utáni zuhanyozással végeztünk, magam az épület nagy szobájában törölgettem vizes testemet, amikor is egy óriási reccsenésre lettem figyelmes. Ezt kiegészítette az a látvány, amelyet periférikus látásommal érzékeltem oldalirányból. A reccsenés pillanatában ugyanis mintha a két, egyenként másfél mázsás szekrény a padlóról felemelkedett Kép volna. Rémülten néztem immáron a szekrények irányába, és mit ad Isten, újból hatalmas reccsenés kíséretében a szemem előtt emelkedtek fel a bútoróriások, a padlótól úgy 5 cm-re. A vér meghűlt az ereimben, éreztem, hogy beazonosíthatatlan erővel állok szemben. Szinte eszemet vesztve nekirontottam a szekrénynek - lesz, ami lesz, rövidre zárom a dolgot alapon - hogy megmérkőzzek a bent lévő lénnyel, valamilyen hatalmas szőrős oposszummal, gondoltam. Ám amikor kinyitottam a szekrényajtókat, körbe néztem a szekrényeket, érdekes módon nem találtam semmit és senkit, sem künn, sem benn. Kimentem három társamért az udvarra, és behívtam őket. Hellyel kínáltam valamennyit és arra kértem a fiúkat, hogy figyelmesen nézzék a szekrényeket. Értetlenül pislogtam rám, de hamarosan jött a reccsenés és a „szekrénytánc”, s kezdték már kapizsgálni kérésem okát.  Még hatszor vagy hétszer megismétlődött a jelenség, egyre csökkenő intenzitással, s az utolsó alkalommal a padló alól egyértelműen sikolyokat hallottunk mind a négyen. 

 

A csángó  hegyi pásztor kínjai

 

   Néhány évvel később, a Szellemház kőműves munkáinak elvégzésére, egy csángó hegyi pásztor vállalkozott, aki megismerkedésünk estéjén elmondta, hogy ő odahaza az Esztenákon farkasokkal és medvékkel viaskodik, nem fél semmitől, s ez valahogy látszott is rajta. Jenő - így hívták a fiatalembert - egy nap elkezdte a munkát, és serényen dolgozott. Én akkor még nem meséltem neki a szellemekről, ő meg, valamilyen furcsa oknál fogva, ragaszkodott ahhoz, hogy a Szellemházban töltse az éjszakákat, amíg ott van dolga. Egy barátommal a szomszédnál aludtam, amikor Jenő és a kutyám Bödön, a Szellemházban tértek nyugovóra. Reggel azonban együtt reggeliztünk mindannyian. Kérdeztem is Jenőt, hogyan aludt, de morcos arccal nem válaszolt és egész nap lassított tempóban dolgozott. Eltelt még egy éjszaka, s a következő reggelinél Jenő ingerülten adta tudomásunkra rémtörténeteit. „Az első éjszaka – meséli – meleg nyári este lévén, az ablak nyitva volt. Már majdnem elaludtam, amikor forgószél jött be Kép az ablakon át a szobába. Egy-két percig ott „tevékenykedett”, mire megszűnt a jelenség, én meg majdnem összecsináltam magamat. E közben Bödön kutya, akitől némi védelmet reméltem, szorongva tapadt a lábamhoz, védelmet remélve én tőlem. A következő este – folytatta Jenő - ugyancsak elaludni készültem a szorosan tapadó kutyával, amikor is arra lettem figyelmes, hogy ketyeg a falióra a falon. Nem baj gondoltam, majd álomba ringat a ketyegés, amikor is tőrként hasított az agyamba, hogy nincs is falióra a falon, hiszen egész nap azt „gletteltem”. Felpattantam az ágyból és felkapcsoltam a villanyt, mire megszűnt a hang. Óra valóban nem volt a falon, de ettől a bizonyosságtól rémületem csak fokozódott. Visszafeküdtem hát, de kis idő múlva újra hallottam a tiktakkolást. Ordítva ugrottam ki az ágyból és össze-vissza ütöttem-vágtam a falat idegességemben. Reggelig ki sem bújtam a takaró alól, aludni meg csak alig tudtam.” 

 

A Bornemissza Napok „szellemisége”

 

   Tengődnek két olyan történelmi személyisége van, akiket a történelemkönyvek is jegyeznek. Az egyik Zsebeházi István – róla még később szó lesz, a másik Bornemissza János, akiről az alábbi rövid történet szól.

 

   Kanizsán 1577. március 24-én, a daliás termetű Batthány István huszárkapitány lakodalmát üli. A menyasszony a tengődi  születésű Bornemissza János gyönyörű leánya.  Éjszaka van már, amikor a vendégsereg még javában mulat. Az égen gyorsan sűrűsödő fekete felhők gyűlnek, egyre erősödik a szél. Hamarosan veszedelmes zivatar, szörnyű vihar támad. Mennydörögve dúl az égi háború, gyilkos villámok nyilalnak.  Egyszer csak óriási robbanás veti szét a vár- és a bástyafalakat. A villám belecsap a puskaporos toronyba, s a nyolcvan mázsányi lőpor berobban. Halálba énekli magát az ünneplők hada.

 

   A betemetettek között ott van a tengődi születésű Bornemissza János, aki élete során kapitánya volt Pápának, Kanizsának, Palotának és Győrnek is. Őt még valahogy sikerül élve kihúzni a súlyos kövek alól. Felesége, lánya, és az ifjú férj azonban 45 jó vitézzel együtt holtan kerül elő a romok alól.

 

   Három nap múlva ezerötszáz török lovas és ezer gyalogos támadja Kép meg a tárva-nyitva álló várat. Ha nehezen is, de harmadszorra sikerül a magyaroknak a török támadást visszaverniük. Bornemissza felépülése után még Várpalotán keseríti a török hadak életét. Győrben hal meg 1589-ben. Nevét a tengődi Huszárkocsma, valamint egy civil szervezet, a Bornemissza János Hagyományőrség őrzi.

 

   Hagyományőrzők lévén, Bornemissza Napokat rendeztünk a faluban, a kilencvenes években - nem egyszer. Előadássorozatokat hallgattunk meg a magyarság sorskérdéseiről, esténként meg nagyokat énekeltünk. Magam, mint főrendező, mobilvécéket is rendeltem, de azokat nem a megfelelő helyre tették le. Gondoltam, hogy az egyiket elgörgetem a Szellemház udvarára. Amikor nekiláttam e nemes feladat elvégzésének, morgó, felháborodott hangot hallottam a fülkéből, tekintettel arra, hogy az éppen – vélekedésemmel ellentétben – nem volt üres. Természetesen bocsánatot kértem a megzavart, sőt kissé meg is zavarodott fiatalembertől, azonban pont ez az eset adott arra alkalmat, hogy megismerkedjek vele. Ott derült ki, hogy ő valójában szelleműző. Kérésemre el is űzte a szellemeket – magyar nyelven kérve őket, hogy legyenek szívesek és hagyják a ház népét nyugalomban! Csodák csodája, évekig nyugalom is volt, míg nem megismerkedtem egy csinos szőke nővel, akit viszont arra vállalkozott, hogy visszahívja a ház különös lakóit. Mert az igazság az, hogy már hiányoztak.  

 

A láthatatlan lények visszatérnek

   Újdonsült ismerősömmel felmentünk a padlásra, alaposan szétnéztünk. Majd lementünk a ház nagytermébe, ahol ő gyertyákat gyújtott, mézes tejet melegített és megkért arra, hogy hozzak 3 pohár bort. Miután kérdően néztem rá, hogy kinek, hiszen csak ketten voltunk, én ráadásul vezettem még az nap, azt mondta, hogy ketten vannak. Nekik, kettőjüknek, egy meg neki. Miután mindent megtettem, leültünk és ő is elkezdett magyarul beszélni a szellemekhez. Először csak reccsenéseket halottunk Kép a szomszéd szobából, de amikor egyértelműbb jeleket kért ismerősöm és kérdéseket tett fel a szellemeknek, egyszer csak a mennyezetről hangos lépteket hallottunk. Itt fontos megjegyezni, hogy a ház nem parasztház, amelyek esetében a padláson járók lépteit alant hallani lehet. Mi viszont a kérdésekre reagálva egyértelműen hallottuk ezeket a hangokat. Azt hiszem abban a pillanatban hullásnak indult a hajam, de nem számított, én akartam így. Innentől kezdve viszont újra vannak szellemei a háznak és számos ott megforduló ismerősöm, csak úgy ontja magából a történeteket, amelyeket egyszer még össze kell írni!

 Fülöp Tibor Zoltán

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.